"Hogyan bízhatnék másokban, ha sohasem bízhattam senkiben?" - A bennünk élő gyermek megértése

A gyermekkorunkban bármilyen módon megsérült, megsértett gyermek nem vált köddé abban a pillanatban, amikor betöltöttük a 18. életévünket. Felnőttnek lenni nem azt jelenti, hogy levetkőzzük minden gyermekkori félelmünket, bizonytalanságunkat, és meggyógyítjuk automatikusan a sértett és fájó sebeinket. Felnőttnek lenni sokkal inkább az, hogy megtanulunk felnőtt módjára viselkedni, elnyomni gyermeki énünket, mert a felnőtt világ ezt követeli meg tőlünk.

A gyermekkori tapasztalataink jelentősen befolyásolhatják azt, hogy felnőttként az élet napos vagy árnyékos oldalát leszünk hajlamosabbak látni. Minden élethelyzetben, amikor váratlanul, szinte magunkat is meglepve, ösztönösen dühösek, bánatosak, szorongók vagy tehetetlenek leszünk, a bennünk élő gyermek reagál helyettünk. Lázad, dörömböl, toporzékol, hogy végre valahára vegyék már őt észre! Ilyen tipikusan az, amikor például házastársak céltalanul vitatkoznak azon, hogy egyikük miért nem volt képes bevásárolni, pedig a helyzetnek nincs is kimondottan jelentősége. De nagyon jó példa akár az indokolatlan féltékenységi roham is. Mindkét esetben a belső gyermek elfojtott dühe okozza a feszültséget, amely egy megbízhatatlan vagy a gyermek igényeit figyelmen kívül hagyó szülő miatt alakulhatott ki. A viták, ha tudatosulna a gyermeki én, így szólnának:

"Nem vásároltál be, pedig kértelek! Rettegek amiatt, hogy nem vagyok neked fontos, és nem hallasz meg, mint ahogy anyám sem volt mellettem, mikor szükségem lett volna rá!" vagy a második esetében a "Mondd ki, hogy nem fogsz elhagyni, mert rettegek, hogy te is elmész egyszer majd, mint régen apa, amikor minden megváltozott!"

Hová lesznek akkor a gyerekkori traumák és az "elfeledett" sérülések?

Ahogy azt már Freud óta tudjuk, a korai, nehezen feldolgozható emlékek, szégyellt vágyak, fájdalmas traumák gyakran elfojtásra kerülnek, amit úgy kell elképzelnünk, mintha a lelkünk mélyén számtalan, kisebb-nagyobb dolgok lennének tőlünk, a tudatos önmagunktól eldugva, egy-egy lepellel letakarva. Mivel a leplek teljesen elfedik az alattuk lévő emlékeket (pl. alkoholista szülő okozta félelem, gyermekkori kiközösítések, tanári megalázások), tudatunk számára többnyire hozzáférhetetlenek. Az élet viszont folyamatosan próbára tesz minket, mivel nagyon gyakran, szinte állandó jelleggel találkozunk a gyermekkori élményekhez nagyon hasonló, azokkal összeegyeztethető helyzetekkel. Ilyenek például a féltékenység, bizalmatlanság, félelem, vizsgahelyzet, veszteség, amelyek mintegy belobbantják a korán megtapasztalt, rossz élményeket.

Képzeljünk el például egy olyan fiút, aki 5 éves gyerekként számtalanszor hallgatta végig ittas apja és anyja kiabálását, mivel a férj rendszeresen meg volt győződve arról, hogy feleség csalja őt. A kisgyerek persze nem sokat értett ebből, de annyit érzett, hogy az anyukája valami rosszat tett, és ha ennek az lesz a vége, hogy elmegy egy másik férfihez, akkor az egész élete össze fog omlani. Felnőttként ez a fiú már nem emlékszik a veszekedések konkrét tartalmára, és eszébe sem jut, hogy az, hogy képtelen megállapodni, az visszavezethető akár ezekre az élményekre is. Ennek a férfinek a tudattalanjában, akármikor elkezd megbízni egy nőben, fellibben a fenti, gondosan "elfelejtett" emlékről a lepel, és még ha nem is kezd el emlékezni, olyan félelmet és szorongást kelt benne, amely miatt mindenféle, mondvacsinált indokkal elhagyja a barátnőit. Nem tudja, hogy a bizalmatlansága oka annak a benne rejlő gyermeknek a félelme, mégis a szorongás, az elköteleződéstől való félelmet teljesen valódinak éli meg.

Természetesen a gyerekkorban megélt pozitív tapasztalatok is jelentős hatással vannak a felnőtt életre. Minden siker, dicséret, pozitív élmény, amikor azt éreztük, hogy jók vagyunk, és megérdemeltük a szeretetet, lehetővé teszi, hogy a számunkra fontos személyekben megbízzunk, merjük boldogok lenni, és bátran elvárhassuk a körülöttünk élőktől a figyelmet, elismerést és szeretetet. Nem meglepő, hogy a korai sérelmek épp ellenkezően hatnak. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy fekete-fehér lapot, ami nem korrigálható. Ahogy a leghányattatottabb gyermekkorral rendelkező emberben is él egy boldog gyermek, úgy a csak és kizárólag jóra emlékezőkben is előtör időről-időre a szorongó gyermek. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket? Attól fantasztikus az emberi természet, hogy megfelelő tudatossággal képesek lehetünk felismerni automatikus reakcióinkat ("Nem tudom megcsinálni, béna vagyok!"), vagy éppen a mélyen rögzült félelmeinket ("Vajon szerethető vagyok?"). És ha ezek megvannak, dolgozhatunk azon, hogy miért alakultak ki. A felismerés olyannyira átütő lehet, hogy megváltoztathatja alapvető hozzáállásunkat az élethez.