Bűntudat és szégyen

Pszichológiai blogot írni olyan, mintha tálcán kínálnánk hol kisebb, hol nagyobb lélektani falatkákat. A fogyasztás mértéke pedig attól függene, hogy milyen a közízlés, milyen a társadalom beállítottsága, mire nyit leginkább az olvasói közeg. Több évnyi blogolás és persze a pszichológusi tevékenységem során is azt tapasztalom, hogy az egyik legolvasottabb és az embereket leginkább nyomasztó érzés a bűntudat és a szégyen. Éppen ezért a mostani cikkemben erről a két, látszólag hasonszőrű, de mégis teljesen más érzelemről írok.

A bűntudat és a szégyen közös tulajdonsága, hogy olyan mértéket képesek ölteni, hogy azt már szinte fizikai fájdalomként élheti meg az őket átélő személy. Alapvetően ennek a rossz érzésnek van egy nagyon fontos szabályozó szerepe, hiszen mintegy egyenesben tartja az embereket. Mivel nem tudatosan, de szeretnénk elkerülni a bűntudatot és a szégyent, így elkerüljük velük együtt a nem helyes, másoknak ártó viselkedéseket is. A kettő hasonlósága ennyiben ki is merül.

A bűntudat olyan, amihez nincs szükség más személyekre. Ha valami elítélhetőt tettünk vagy akár gondoltunk ("rosszat tettem"), kellemetlenül érezzük magunkat tőle.

Ezzel szemben a szégyen csak akkor alakulhat ki, ha feltételezzük, hogy valaki tudomást szerez a gondolatainkról, tetteinkről ("rossz voltam"). Ahhoz, hogy szégyent éljünk át, tartanunk kell attól, hogy valaki elítél minket. Erre jó példa, hogy ha valaki pénzt sikkaszt, nem feltétlenül mardossa a bűntudat, azonban komoly szégyent érezhet amiatt, hogy mások bűnözőként fognak rá tekinteni.

Az, hogy tartunk a tetteink következményétől, a negatív énképet igyekszünk elkerülni, kimondottan hasznos dolog. Azonban előfordulnak szélsőséges esetek is, amikor valaki egyáltalán nem képes bűntudatot érezni, vagy valaki összeomlik az állandó bűnösség érzésétől.

Az antiszociális személyiségzavarrólszámos helyen (nálunk is) lehet olvasni, azonban a másik véglettel, amikor a bűntudat extrém szintet képes ölteni, csak ritkán foglalkoznak. Ennek hátterében az rejlik, hogy a bűntudatot és szégyenérzetet elfogadtuk, mint az élet velejáróját. Azt gondoljuk, hogy akinek helyén van a morális iránytűje, nem fog ártani senkinek. Ami igaz is, azonban ha valaki képtelen szabadulni ezektől az érzésektől, borzalmas szenvedést élhet át, és igen sokat árthat - mások helyett - magának. Sokszor az autoagresszió (önsértés), öngyilkossági késztetések, kényszeres viselkedések, szélsőséges vallási nézetek hátterében az áll, hogy a személy képtelen elviselni a vétkességét, magát hibáztatja mindenért.

A gátlások hátterében szintén gyakran a két megnevezett érzés áll. A szégyentől való menekülés sokaktól vonja meg azt, hogy szabadon éljék azt az életet, amire őszintén vágynak. A cselekedeteket mindig megelőzi egy tudat alatti gondolat, hogy ha így vagy úgy tesz az illető, akkor mit fognak róla gondolni mások. Ez az eszmefuttatás pedig rendszerint úgy végződik a "szégyenlős" személy számára, hogy el fogják őt ítélni, ki fogják nevetni vagy megalázzák. Ezért inkább a háttérben maradnak.

Azt gondolom, hogy a mai, felnőtt generáció számára nagyon jól ismert élmény bűntudatot vagy szégyent érezni. Ugyanúgy, ahogy nemet mondani másoknak, csalódást okozni a környezetükben. Nem hiába van azonban, hogy az individualista társadalmak önérvényesítési törekvései ellene mennek a bűntudat és szégyen érzéseknek, így a fókuszban az önmegvalósítás és kiteljesedés állnak. Azt gondolom, hogy mindenki számára nagyon fontos felismerni, hogy a boldogsága útjában milyen félelmek és negatív érzések állnak, hiszen attól, hogy valaki bűntudattal elárasztott gyerekként nőtt fel, nem kötelessége így leélni egy egész életet.